KÉK KÁSMÍR SZOKNYÁS ÜNNEPI VISELET

KÉK KÁZSMÍR SZOKNYÁS ÜNNEPI VISELET

Az öltözet tulajdonosa: Nagy Imréné Kovács Rebeka
Az öltözet kora: 100 év körüli
Az öltözet megnevezése: Kék kázsmír szoknyás ünnepi viselet

A viselet elemei az öltöztetés sorrendjében

Perkált alsószoknya
Csipke ingváll
Kék virágos kásmír szoknya
Kecele
Rózsás nagyfékető nyújtóval

Itt láthatjátok a 6 részes filmsorozatot a kazári viseletről!

Előzetes

1. Kontyolás

2. Vasalatszoknya

3. Ingváll

4. Cifraruha

5. Ganga, kecele

6. Fékető

Az öltözködés rendje

A beöltözés, az öltözködés általában segítséggel történik. A sokféle női ruhadarab felöltésének megvan a rendje. Először megcsinálják a hajviseletet, asszonyoknál a kontyot, majd ezt egy kendővel lekötik. Harisnya, hosszúszárú bugyogó, pendely, 3 vasaltszoknya, felül az ingváll, cifraruha, mellre való kendő és legvégül a fékető.

1.

Hálófékető, alsó kendő, ingváll, perkált szoknya

4-5 méter anyagból készül. Dereka galléros, hátul csukódik. Az anyagot a hasrészen nem ráncolták, hátul viszont sűrűn berakták. Alsószoknyát varrtak vászonból, gyolcsból, viselőre vagy hideg időre flanellból, barhentból. A fiatalok ünnepeken a gyolcsból készült ún. vasalt szoknyát vették fel, amelynek a szélén slingelés volt. Ezt keményítették, vasalták, széles nagy ráncokba beszedték. Vasalt szoknyát idősebb és gyászoló nem hordhatott. Az 1940-es években előfordult, hogy a lányok a májusi vecsernyére csak vasalt szoknyát vettek fel felsőszoknya nélkül, másfélszél gangával, lajbittal és bőingvállal. Csak alsószoknyában máskor nem lehetett mutatkozni. Bevarrott ujjú, vállfoltos, pálhás ing. Könyökig érő ujjában madzag, amivel összehúzzák és a felső kar közepén átkötik az ujjat. A viselő bőingváll más néven vászoningváll dereka gatyának valóból, ujja paszkoncából készült. Az ujja szélén szálvarrásos díszítés, slingelés vagy bolti csipke van. A viselő bőingváll ujját nem vasalják. A jövő-menő és kisünneplő bőingváll ujja slingelt, subrikolt vagy tömött hímzéses. Az ujját vasalják Nagy ünnepeken a vasalt vászon bőingváll fölé fölvesznek még egyet, amelynek a dereka gyolcs, az ujja bolti slingelt gyolcs, vagy apróvirágosfehér batiszt, ill. fehér selyem. A bőingváll készült sejtes (tüll) ujjal is. Ez alá kék perkát ujjú bőingvállat vesznek. Az ujjak szélét slingelt szalag díszíti. Újabb ingforma, viselése a század első évtizedében terjedt el. (FÁ-SJ) A nagyünneplő sejtésszoknya alá kék perkálból varrt alsószoknyát vettek fel, amelynek a szélét slingelés vagy csipke díszítette. Ha a szoknyát felhajtják (felszúrt szoknya), a felsőszoknya alá egy drágább barhentból készült, színes, apróvirágos alsószoknyát vesznek, amit szintén vasalnak, beszednek, és a szélére valami díszt, pántlikát, pertlit varrnak. Az utóbbi néhány évben a régen csak alsószoknyának számító színes barhentszoknyákat felsőszoknyaként is hordják, sőt van aki így a templomba is elmegy. (FÁ-SJ)

2.

Kásmír szoknya

A felsőszoknyák lajbitosak. Nagyünnepre selyemből, sejtesből, közvasárnapra kasmírból varrták ezeket. A viselő szoknyákat flokonból, delénből, kartonból és mosóselyemből készítették. Az 1920-as évekig főleg festőt hordtak. Ezt az öregek ünneplőnek is felvették, a fiatalok inkább csak viselőnek. Szintén régi, kedvelt anyag a piros alapon apró virágmintás karton, a törökolajos. A Kossuth-gyász piros-fekete aprómintás karton anyag volt. Az I. világháború után festőt és Kossuth-gyászt már csak az idősebbek hordtak, a fiatalok böjtben, vagy gyászban vették csak fel. A nagyünneplők közül (anyagtakarékossági okok miatt) a sejtes- és a selyemszoknyát lajbit nélkül varrták meg. Ez esetben más anyagból készült hozzá egy különálló lajbit, ame1ynek szabása egyezett a szoknyán levőével. A szoknyához lajbitot mindig vettek, a derekat nem hagyhatták csupaszon. A szoknyát 6-7 szélből (kb. 4-5 méter anyagból) varrták meg. A selyemszoknyákhoz valamivel kevesebb anyagot használtak fel. A szoknya elejét, amit a kötény takart, többnyire olcsóbb anyagból toldották be. A szoknya régebben lábszárközépig ért, az 1940-es évektől kezdve fokozatosan rövidült, ma a térdet alig takarja. A felsőszoknyákat mindig — régebben nagy, lapos rakásokba, újabban kisebbekbe — beszedve teszik el. Csak a viselő szoknyákat mosták. (FÁ-SJ)

3.

Piros lajbit

Lajbit néven két eltérő szabású mellényfélét ismernek. Az egyik a szoknya derekához varrt lajbit, amely megtalálható különállóan is. A selyem és sejtes felsőszoknyához más, olcsóbb anyagból varrták meg a lajbitot és öltözködéskor külön öltötték fel azt. A sejtesszoknyához piros kasmírból varrott felsőrész illett. (FÁ-SJ)

4.

Selyem nagykendő

A nyakravaló kendő kb. 2x2 méteres vállkendő, amelyet jó időben az ünnepi öltözethez, régen a kézelős ingváll, később a bőingváll fölé kötöttek fel. Anyaga alkalomtól függően többféle. Nagy múltúak a festő és törökolajos kendők. A festő kendők több alapszínben és mintával készültek. Egyik kedvelt változata a gyerehaza kendő, az 1910-es években a fiatalok divatja volt. A két világháború közötti időszakban festő kendőket az öregek hordtak ünnepeken, a fiatalok már csak gyász és böjt idején vették fel azokat. A századforduló idején terjedtek el nagyünneplőként a selyem-, a sejtes- és kasmírkendők. A századfordulót megelőzően általánosan viselték a 90x90 cm-es nyakravaló kendőt, amely fehér batisztból készült csipkeszegéllyel és gyolcsból slingeléssel, kevés száröltéssel. Az I. világháború előtt a tiszta fehérben temetett halottakra is ezt adták rá. Kiszorulására jellemző, hogy a két vi-lágháború közötti időszakban a kislányok öltözetében maradt meg, a nagyobbak csak nagyszombaton, karácsony vigiliáján, ill. a nyári litániákra vették fel. Az 1930-as évek elejétől terjedt cl az ún. matyókendő, amellyel Kazáron a matyók házaltak. Ez rojtos szélű, kék vagy lila (rózsaszín) hímzett delénkendő volt.

5.

Kecele

A kecele bő kötény sötétkék, fekete és lángszín festőanyagból vagy fekete klottból. Szélessége 4,5 méter, amelyet 3 db 1,5 méteres szélből varrtak össze, ráncolták és kb. 5-10 cm széles rakásokba hajtogatták. Övrésze kb. 10 cm széles, kapcsokkal záródik, a derekat körbeéri (15. ábra). Az aljára életkor és alkalom szerint különböző díszítést varrtak. A legnagyobb múltú kötényféle. Az 1920-as évek előtt a festőanyagból készült keceléket hétköznapokon is hordták. A két világháború közötti időszakban már csak ünnepek délelőtti miséjére vették fel. Újabban (az 1960-as évektől) viselési alkalmai megritkultak, csak egészen nagy ünnepeken kötik fel. (FÁ-SJ)

6.

Olvasó és kendő

A templomi viselethez mindig hozzátarozott a folyamatosan kézben tartott rózsafüzér és a díszes zsebkendő.

7.

Fékető alsó pánt

A fékető a fiatalasszonyok fejviselete volt kb. 30 éves korukig. Két nagy csoportja van: a nagyféketők és a kisféketők. A nagyféketőket a nagy ünnepek délelőttjén, a kisféketőket az ünnep délutánján, jövő-menőnek, vagy viselőnek hordják. A nagyféketők változatai: az aranycsipke, az üstcsipke, a nagyrózsás és a nagybrosstős. Ezek két részből állnak. Mindkét részt kartonpapír alapra rögzítve merevítették. Az egyik rész egy pártaféle széles abroncs, amelyre a főkötő fajtájától függően különböző díszítéseket varrtak: aranycsipkét, ezüstcsipkét, különböző papírvirágokat, gyöngyöket, szalagot, csipkét stb. A főkötők e díszítésekről kapták nevüket. Ezt mindig a fejen kötik meg, s erre kerül egy kész, merevített felső rész, amely hasonló a kisféketőhöz. A nagy féketőknek nyújtója (hátul hosszan lelógó pántlika vagy selyemszalag) van. Az aranycsipkének piros selyemszalagból készült nyújtója és bokorja van, az üstcsipkének sárga színű pántlika a nyújtója és piros-kék a bokorja (fékető seggi), a többinek fehér pántlika a nyújtója. A nagyféketőknek egy régebbi fajtáját, a koszorús féketőt csak egy adattári leírás és az emlékezet őrizte meg. A menyasszonyi koszorút beledolgozták az új aszszony főkötőjébe úgy, hogy megkapta mindazokat a tartozékokat, amelyek a főkötőhöz szükségesek voltak (a fejtetőt takaró hátsó, bodor, bokor, nyújtó). Az I. világháború után már nem készítettek a menyasszonyi koszorú-ból főkötőt. A nagyféketők ünnepélyességét emelendő, kb. az 1920-as évekig sejtes fejkendőt is kötöttek rájuk. A kisféketők változatai: a kisarany, a kisüst, a kisrózsás, a kisbross-tős, a kukorgós, a Kossuth-gyász és a sárgatarajú. A főkötők alá kerülő pántszerű díszítések összefoglaló neve: a rakat. Minden főkötőhöz más és más rakat illett. Az asszonynak 2-3 ünneplő és viselő rakatja volt. A főkötők viselésének rendje szigorúan alkalomhoz kötött volt. A kisféketőknek nincs nyújtója. Ezt tartják a legmeghatározóbb különbségnek a nagy— és a kisféketők között. A kisarany, kisüst, kisrózsás, kisbrosstős elnevezés ugyanúgy mint nagyféketőknél meghatározó díszítés nevére utal. A kukorgós főkötő pártaszerű részét a csipkék között hullámokba rakott bársonyszalagok díszítik. A Kossuth-gyász még egyszerűbb. Elmarad az alsó és a felső csipkesor, midössze piros sárga és zöld színű szalagokból (mamószőrből - szövött gyári gyapjúszalagokból) háromsoros bodort varrtak rá. A tetejét fekete kasmírból varrták. A sárgatarajú főkötő elnevezés a bodor készítéséhez használt szalag színét jelölte. A kisrózsás főkötőkhöz járó rakat: singelléses perkőt, tökmagos alsó, fényes galáris, fényes gatyamadzag brosstővel, két sor csipkebokor piros galárissal. A nagyrózsás főkötőhöz még két tűvel fűzött gyöngysort lehetett tenni. (FÁ-SJ)